This illustration was inspired by a poem.
Rónaháty Gábor
Napkoronát ad rám az ég
Mintha szikrázó galaxis bújna néma ködbe,
Mintha lassú örvénybe hívna örökre.
Ezernyi csillagod mutatja az utat,
Ebben a fényben elveszik a tudat.
Napként ragyog néha, égetve lelkemet,
Oly mélyre látsz, felperzsel tekinteted.
Szinte fáj ha behajtod puha burkát,
Mert nem láthatom az Isteni szikrát.
Ilyenkor gyorsan csókot adnék szent héjára,
Hátha enyhül fájdalmam és láthatom újra.
Ha szempillád csak rebben,
A lelkem vele rezzen.
Vakító mélység mely csábít és riaszt,
Egyetlen pillantásod is nyújthat vigaszt.
Oltalmazó melegség mi belőled árad,
Éppen ez az ok, hogy csodának látlak.
Rabul ejt e csoda, ahogy rám nézel,
Kerestelek téged a vágyak tengerében.
Amíg ezt nem láttam, nem láttam semmit,
Vak voltam és tudatlan, nem is éltem eddig.
Ha arcodon legördül egy könnycsepp,
Felhő megindul, s a föld megremeg.
Egy cseppben van az összes élet,
Melyben mától napról napra élek.
Ha mosolyra ível szemed mandulája,
Szívem hálát dobog és alig várja.
Gyermek örül, ember nem ért,
Háborúk indultak ezért a szemért.
Csak egyszer nézhetném a szemeddel a világot,
Láthatnék mindenhol átlátszó virágot.
Festve látod szépnek, ami nekem temérdek,
Színesben álmodsz, semmit nem vélsz nehéznek.
Koronák gyűrűjében lángol a szemed,
Bölcsnek Isten tett hisz Éva a neved.
Mire rátekintesz boldoggá változik,
Lényük soha többé el nem kárhozik.
Koronádat vesd rám, könyörögve kérlek,
Hadd legyek majd szép és örömteli lélek.
S ha utolsónak csak a szemed látom,
Könnyen jön majd rám az örök, igaz álom.
Kincsedet látván gazdagnak érzem magam,
Elmúlt már rég minden mi bizonytalan.
Napkoronát ad rám az ég,
Ha szemed a szemembe néz.
